A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas meg egyszerűen kell. " "Akkor adj vissza" – mondtam –, "értsd meg, nincs huszasom. " "Hülye vagy" – mondta – "ha vissza tudnék adni ötvenből, nem kéne a huszasod" – mondta logikusan. És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal. Vállat vontam ("ha ilyen büszke vagy"), zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm, és botorkáltam fel a lépcsőn. Hogy elérjek a napsütötte sávig, hol drapp ruhám, fehér ingem világít, csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, nyári hajnal, kilencszázhatvanegy. (Lábjegyzet) 1 Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. A nőnek? Mit tudom én. Mint gálicos kádban a víz? Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett, magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam. "Eljövök egy huszasért" – mondta. Ezen meglepődtem. Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is). Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren. Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet. De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere, akarom" – mondta –, "nagyon szeretnék. " Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam (hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj. Hiszen űzött voltam és zavaros, mint a fölkavart iszap akkoriban, és csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben" érezhettem némi álfölényt a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem, egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében. Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Szerencsére én nem mondhatom el magamról, hogy megjártam volna a poklot, de nem is ez a fontos. Nagyon erős, a maga módján gyönyörű vers ez, valamiféle, fizikai és lelki értelemben egyaránt vett emelkedésről szól. Amiről ez a blog is szólni szeretne. Arról, hogy miképp lehet – ha lehet –, kiemelni a szövegeket az asztalfiókból, kirakni a fényre azokat a teleírt papírlapokat, hogy bárki elolvashassa, kritizálhassa, dicsérhesse és szidhassa, amiket rájuk vésett a szerző. Hasonlóság még, hogy az én saját szövegeim nagy részéről is elmondható, hogy sajátjuk a sötétség. Nem csak azért, mert komorak, olykor kegyetlenek, hanem azért is, mert már a születésük is többnyire a sötéthez köthető. Nagyobbik részük az éjszakában íródott, hol egy íróasztalnál, az olvasólámpa alig-fényében, máskor olyan közegben, amik akár a Nylon, a Vidám, azaz Petri hajdani alkotóhelyeinek mai, modern megfelelői is lehetnének. És bármennyire is izgalmasak ezek egy-egy estén, egy rövid időre, mégis, ezekből is csak egyetlen út vezet: kifelé, felfelé, a fénybe, addig a bizonyos napsütötte sávig.
Miután kijött a kórházból, gépbe diktálta a szöveget. A kézirat Farkas Péternél maradt, az ő szívességéből adjuk most közre. A csomag hat lapból, hét teleírt oldalból áll: a negyedik lapnak a hátára is írt: itt fejezte be a verset. A szövegben később már csak apróbb változtatásokat eszközölt, és egy fontos (és nagyon szükséges) szerkezeti módosítást: az 5. lapon levő Appendix-et függelékből átminősítette lábjegyzetté. A vers olyan magaslati pontra érkezik a végén, amelyhez már egyetlen betűt sem lehet hozzátenni. A lendület azonban még futtatta a tollát: az 5. lapon egy másik vers (vagy töredék) olvasható, és végül a 6. lapon megint egy új szöveg, élete utolsó nagy szerelmi fordulatának naplószerű versbe fogalmazása. Mindkettő itt jelenik meg először. A szerk.